Kodály és Bartók Zsérén

A Zobor alatt Kodály nyomában

Századunk elején egy nem mindennapi vándor szállt le a vonatról a nyitrai állomáson. Sűrű szakálla volt, hosszú lebernyeges kabátja, fején fekete nemezkalap. Egyik kezében bőröndöt tartott, minden bizonnyal a legszükségesebb ruhadarabjaival, a másikkal egy fonográfszerű szerkezetet szorongatott a hóna alatt. Legalábbis így írták le a szemtanúk. Nem véletlenül érkezett a Zoboralja "fővárosába", a zoboralji falvak nótakincse már rég magára vonta a figyelmét. Falusi papokkal és tanítókkal levelezgetett ez ügyben ( Bereczky Boldizsár – gímesi tanító, Kuna Pál – zsérei plébános), s ezért jött ide, hogy személyesen is tanulmányozza ezt a nótakincset. Persze, Nyitra, akkoriban még nem volt nagyváros. A falvakat nem kötötte össze sűrű autóbuszjárat, legfeljebb néhány fiakker állt az állomáson, s a környékbeli falvak zömébe csak szekéren vagy gyalogosan lehetett eljutni. Nem sikerült pontosan megállapítanom, hogy 1903-ban Kodály miként kezdte meg zoboraljai nótagyűjtő körútját, de nem volnék meglepve, ha gyalog indult volna útnak, hiszen a legközelebbi magyarlakta falu, Gerencsér csak pár kilométernyire volt Nyitrától, a következő falu, Csitár, ugyancsak néhány kilométernyire Gerencsértől. A nyitrai emlékezés szerint Kodály ebben a két faluban kezdte körútját, és nem tévedett megérzéseiben. Mindjárt az első faluban olyan szép régi melódiára bukkant, mint a Gerencséri utca , a következőben pedig, mint A csitári hegyek alatt.

A következő falu, ahol Kodály népdalokat gyűjtött Ghýmes, és utána Zsére. Ha Ghýmes az isten háta mögött van, Zsére méginkább, mert oda a koloni országútról is csak egy mellékút vezet. A Zsibrica hegy tövében fekszik, s a régi népmonda szerint véletlenül került ide: mikor a teremtő már a városokat meg a falvakat osztotta szét a földön, megállt pihenni a Zsibricán. Akkor esett ki az iszákjából véletlenül Zsére, oda, ahová nem is akarta. A Zsibricán ma is bárki megmutatja a sziklát, melyen egy óriási lábnyom van, az "isten lába nyoma".(Sajnos, ez már nem igaz – az említett szikla már nem létezik a bánya terjedése miat.) Ghýmesen úgy hallottam, hogy Zsérén Kuna Pál plébános készítette elő Kodály útját, őt azonban már nem találtam meg, időközben ugyanis elhunyt. Találkoztam viszont Dallos László parasztíróval, aki még jól emlékezett Kodályra. A faluban "szakállasnak" hívták a zeneszerzőt. A "szakállas" először az iskolába hívatta össze a falut, ahol Bencz Magdolna, Elgyütt Matild, Piros Paulina, Molnár Tercsa énekelt neki. Elgyütt Matild például a következő dalt:

Eltörött a sajtárom dongája,
Elhagyott a szeretőm bújába.
Ha elhagyott, majd megvár,
A zsérei hídon áll.

Kodály annak idején a Prágai Magyar Hírlapnak adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy a Háry János híres toborzójának a dallamát is Zsérén találta. Elgyütt József dudás állította, hogy ezt a dalt ő énekelte Kodálynak, mikor Turcsek tanító - Kodály kérésére - összehívatta a népet az iskolába. Kodály három népszokást is feljegyzett Zsérén: a Villőzés, a Sárdózás és a Tananaj szokását, melyeket majdnem minden esetben dal kisért. A Villőzésről a következőket írta: Virágvasárnapján létánia után járnak a lányok villőzni. Házról - házra mennek, közben vilő dalokat énekelnek, amiért tojás jár nekik. Este felé készítenek egy szalmabábot, felöltöztetik rossz kabátba, régi kalap is akad rá - ez a kice - vice (kic = zsupszalma). Néhányan felkapják, megkerülik vele a falut. Sárdó vasárnap előtt egy héttel van a Tananaj vagy Talalaj vasárnapja. A lánykák korán reggel, már hajnali szürkületben kezdik énekelve a házakat járni. Tojás a jutalmuk és a farsangi népszokás ezt az éneket jegyzi fel:

Tananaj, tananaj, Tót Lőrinc
Lángba szökött a kakas
Fé döntötte a vajat
Mivel süti a bélest
Kutyi vízzel a bélest
Patakival a rétest.

Kodály a refrént is feljegyezte, melyet Ghýmesen vagy Béden is így énekelnek:

Valahány ürgeluk, pocikluk,
Annyi verem búzájuk legyen keeteknek.

Ottjártamkor még mind a három népszokás dívott. Alig változott a kísérőszöveg, s nem valószínű, hogy változott volna a dallam. Rosszabb volt a helyzet a szentivánéji mágjagyújtással, erre csak a legidősebbek emlékeztek. Kodály sok népballadát is feljegyezett gyűjtő körútján. Ghýmesen például a Fodor Katalint és a Zöld Marcit, Zsérén pedig az Egy bagoly asszony címűt.

 

Kodály Zoltán és Bartók Béla Zsérén

A zséreiek gyakran és örömmel énekeltek, a szép népdalaikat máig megőrizték, s ezek a világ népi örökségének a részét képezik. Ebben nagy érdemeket szerzett a két világhírű népzenegyűjtő és zeneszerző, Bartók Béla (1881–1945) és Kodály Zoltán (1882–1967), a magyar zene nagyjai. Bartók a 20.század egyik legnagyobb zeneszerzője, aki az akkori Magyarországról 1940-ben az Egyesült Államokba vándorolt ki. Mindketten 1906-tól kezdődően kutatták a Zoboralja népzenéjét. 1914-ig Zsérét több ízben is felkeresték, főképpen Kodály Zoltán. Erről Dallos László, a község krónikása, a századunk 30-as éveiben értékes tudósítást hagyott ránk. A kéziratában írja: „A zsérei pap, Kuna Pál bejelentette, hogy estére aki csak teheti, mindenki jöjjön az iskolába, kivált azok, akik szépen énekelnek, mert Pestről jön két úr egy kis készülékkel, ami nemcsak fölveszi a hangot, de le is játssza azt. Nagy volt az érdeklődés, az iskola megtelt emberekkel, sokuknak csak az udvaron maradt hely. A pesti urak a Kuna Pál plébános úrral, a tanító úrral és a tanítónővel alig tudtak bejutni az épületbe. Ekkor én a negyedik osztályba jártam, az elsők között érkeztem a tanterembe, és az első padban vártam, de nem a budapesti urakra, hanem a csodamasinára, ami visszaénekli azt a dalt, amit elénekelnek előtte. Bár az is motoszkált a fejemben, hogy vajon milyenek is lehetnek azok a pesti urak. Persze már ennek előtte is láttam úriembereket, mint a plébános urat, vagy a ghymesi jegyző urat, aki szerdánként adót szedni járt hozzánk, a tanfelügyelő úrral is találkoztam a vizsgák alkalmából. No, és Pogrányból is járt ide a doktor úr; évente kétszer. Egyszer, a választások alkalmával, a főszolgabíró urat is láttam, de pesti urat még nem. A püspök urat is láttam, aki négyfogatos hintón érkezett a bérmálásra, akire a helybeli legények lóháton vártak a falu határánál, a díszkapunál meg a bíró úr fogadta. Erre az eseményre gondoltam, amikor a fantáziám csapongott. Ha azok az urak ilyen nagyok voltak, vajon milyenek lehetnek ezek a pestiek... Beismerem, hogy csalódtam, de nemcsak én, hanem mások is. Az öltözékük nem különbözött a tanító úrétól, az sem tetszett, hogy az egyik úr szakállt viselt. Ennek előtte számos borotválatlan koldust láttam, szakállas zsidó ószerest láttam, de borotválatlan urat még nem. Hogy nemcsak én vélekedtem így, az is bizonyítja, hogy Zsérén nem Kodályról és Bartókról beszéltek, hanem csak Szakállas és Nemszakállasként emlegették őket. Az első dalt a csodamasinába a plébános úr, Kuna Pál énekelte, hogy melyiket, arra már nem emlékszem, pedig figyelmesen, szemrebbenés nélkül hallgattuk végig; majd a masina rekedt hangon visszaénekete az éneket. Később többen is felbátorodtak, és két hétig minden este énekeltek a masinába. Közülük az azóta elhunyt anyám is énekelt, az „Álom esett a szemembe“ kezdetű dalt. Csupán egyetlen ember nem akart kötélnek állni, Elgyütt József, a dudás. Ő csak ellenszolgáltatásért volt hajlandó énekelni; tehát nem volt mit tenniük, el kellett vele menniük a kocsmába, ahol egy-két verdung pálinkától megoldódott a nyelve, sőt a dudája is megszólalt:
Elesett a lúd a jégen,
Majd felkel a jövő héten...
A jelenlévők szintén énekelni kezdtek, és kísérték a dudát:
Jóska bácsi, dudájjon ked,
Hosszú nótát ne húzzon ked,
Gyengék vagyunk, elfáradunk,
Talán bizony meg is halunk.
Mindkét ismert népdalgyűjtő és zeneszerző a paplakban volt elszállásolva; gyűjtőútaikra innen jártak a környék falvaiba. Ezt a kutatást Zoboralja szlovák településeire is kiterjesztették. Kodály és Bartók az első világháború után is fönntartotta a kapcsolatot a zséreiekkel; rendszeresen leveleztek Kuna Pállal, annak haláláig.“ Kodály 1906 és 1917 között 99 népdalt jegyzett föl Zsérén. Nem túlzás azt állítani, hogy mindkét világhírű mester el volt ragadtatva a zséreiektől; mind az emberektől, mind a szép népdalaiktól. Kodály a Háry János című daljátékához fölhasználta az „A jó lovas katonának“ című dal kezdetét, ahol a verbunkos melódiája képezi a vokális részt. A tankönyvekben és a népdalgyűjteményekben közzétett énekek nagyban emelték a falu népszerűségét; egyben ismertté vált a község a világ zenetudósai és a néprajzosai sorában. Mind Kodály, mind Bartók megérdemelné, hogy az irántuk való megbecsülés és tisztelet jeléül egy domborművet helyezzenek el róluk a parókia falán.Zsérén mások is gyűjtöttek népdalokat, miként Manga János, Arany A. László, Szíjjártó Jenő, és Ág Tibor. Ők is tiszteletet érdemelnek.


vissza      vissza a lap tetejére